• A Magyarországi nemzetiségek bizottsága fontosnak tartja, hogy a megemlékezésre még abban az országgyűlési ciklusban kerüljön sor, amelyben a hazai nemzetiségeknek hosszú idő után először lett ismét képviselete az Országgyűlésben.Az 1868. évi törvénycikk volt az első olyan törvény Magyarországon, amely arra törekedett, hogy az állam és a nemzetiségek viszonyát rendezze, és mint ilyen, nem születhetett meg előzmények nélkül. Az 1848-49-es szabadságharc utolsó szakaszában a nemzetgyűlés határozatban ismerte el a magyarországi nemzetiségek jogait. 1861-ben ismét napirendre került a nemzetiségi kérdés az Országgyűlésben, azonban megtárgyalására az Országgyűlés feloszlatása miatt már nem került sor.A nemzetiségi egyenjogúságról szóló 1868. évi XLIV. törvénycikk, amelynek előkészítésében román, szerb, szlovák és szász képviselők is helyet kaptak, a korszak elveit követte, így szabályozta a községekben és a megyékben használt nemzetiségi nyelvet, lehetővé tette, hogy bárki anyanyelvén intézze a peres ügyeit, biztosította minden állampolgár számára, hogy a községi, megyei és állami hatóságokhoz anyanyelvén intézhessen beadványokat, illetve hogy a községi és megyei gyűléseken anyanyelvén szólalhasson fel, és ugyancsak új elemként került megfogalmazásra az egyesülési jog biztosítása bármely nemzetiségű állampolgár számára.Az elfogadott nemzetiségi törvény fogadtatása és megítélése nem volt egységes. A nemzetiségi vezetők ezt kevesellték, a teljes egyenjogúságra, autonómiára törekedtek, míg a magyar képviselők egy része azon a véleményen volt, hogy a törvény túl sok engedményt biztosít a nemzetiségek számára. (14.10)Ezt követően jogalkotási szempontból az aktuális politikai irányvonaltól függően vált a nemzetiségi jogok szabályozása megengedőbbé vagy éppen korlátozóvá. A korlátozó gyakorlat különösen 1875 után vált egyre inkább érvényesülő tendenciává. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem elegendő a jogalkotó jobbító szándéka, a jogalkotásnak megfelelő időben is kell történnie ahhoz, hogy annak pozitív hatása a mindennapi joggyakorlatban is érezhető legyen, és az érintettek körében is elfogadást nyerjen. Az ismert történelmi események miatt a rendszerváltásig kellett arra várni, hogy a polgári és politikai jogok 1989 utáni újraéledése, a társadalom szabadságigénye a nemzetiségek számára is meghozza a változást. A köztársaság megújított alkotmánya 68. §-ának (1) bekezdése kimondta: „A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők.” A (2) bekezdés pedig leszögezte, hogy a népszuverenitás elve alapján: „A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát.” Az alkotmány és a nemzetközi jog általánosabb elvei alapján 1993-ban fogadta el a parlament a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvényt, amelynek idén a 25. évfordulóját ünnepeljük. A törvény erényei közé sorolható többek között, hogy 7-ről 13-ra bővült a nemzetiségként elismert közösségek száma, létrejött a nemzetiségi önkormányzati rendszer, nemzetiségi intézmények alakulhattak, és ehhez költségvetési forrásokat is biztosított a kormányzat. A törvény rendelkezései lassították az asszimilációt. Felemelő számunkra, hogy mindezeket most nemzetiségi szószólóként a parlamentben mondhatom el, és hogy ezeknek az évfordulóknak a megünneplésére házelnök úr engedélyével a parlament felsőházi termében 2018. március 19-én megrendezésre kerülő konferencia keretében kerülhet sor, amelyre a Magyarországi nemzetiségek bizottsága tisztelettel hívja és várja önöket. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.) Az 1868. évi törvénycikk volt az első olyan törvény Magyarországon, amely arra törekedett, hogy az állam és a nemzetiségek viszonyát rendezze, és mint ilyen, nem születhetett meg előzmények nélkül. Az 1848-49-es szabadságharc utolsó szakaszában a nemzetgyűlés határozatban ismerte el a magyarországi nemzetiségek jogait. 1861-ben ismét napirendre került a nemzetiségi kérdés az Országgyűlésben, azonban megtárgyalására az Országgyűlés feloszlatása miatt már nem került sor.A nemzetiségi egyenjogúságról szóló 1868. évi XLIV. törvénycikk, amelynek előkészítésében román, szerb, szlovák és szász képviselők is helyet kaptak, a korszak elveit követte, így szabályozta a községekben és a megyékben használt nemzetiségi nyelvet, lehetővé tette, hogy bárki anyanyelvén intézze a peres ügyeit, biztosította minden állampolgár számára, hogy a községi, megyei és állami hatóságokhoz anyanyelvén intézhessen beadványokat, illetve hogy a községi és megyei gyűléseken anyanyelvén szólalhasson fel, és ugyancsak új elemként került megfogalmazásra az egyesülési jog biztosítása bármely nemzetiségű állampolgár számára.Az elfogadott nemzetiségi törvény fogadtatása és megítélése nem volt egységes. A nemzetiségi vezetők ezt kevesellték, a teljes egyenjogúságra, autonómiára törekedtek, míg a magyar képviselők egy része azon a véleményen volt, hogy a törvény túl sok engedményt biztosít a nemzetiségek számára. (14.10)Ezt követően jogalkotási szempontból az aktuális politikai irányvonaltól függően vált a nemzetiségi jogok szabályozása megengedőbbé vagy éppen korlátozóvá. A korlátozó gyakorlat különösen 1875 után vált egyre inkább érvényesülő tendenciává. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem elegendő a jogalkotó jobbító szándéka, a jogalkotásnak megfelelő időben is kell történnie ahhoz, hogy annak pozitív hatása a mindennapi joggyakorlatban is érezhető legyen, és az érintettek körében is elfogadást nyerjen. Az ismert történelmi események miatt a rendszerváltásig kellett arra várni, hogy a polgári és politikai jogok 1989 utáni újraéledése, a társadalom szabadságigénye a nemzetiségek számára is meghozza a változást. A köztársaság megújított alkotmánya 68. §-ának (1) bekezdése kimondta: „A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők.” A (2) bekezdés pedig leszögezte, hogy a népszuverenitás elve alapján: „A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát.” Az alkotmány és a nemzetközi jog általánosabb elvei alapján 1993-ban fogadta el a parlament a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvényt, amelynek idén a 25. évfordulóját ünnepeljük. A törvény erényei közé sorolható többek között, hogy 7-ről 13-ra bővült a nemzetiségként elismert közösségek száma, létrejött a nemzetiségi önkormányzati rendszer, nemzetiségi intézmények alakulhattak, és ehhez költségvetési forrásokat is biztosított a kormányzat. A törvény rendelkezései lassították az asszimilációt. Felemelő számunkra, hogy mindezeket most nemzetiségi szószólóként a parlamentben mondhatom el, és hogy ezeknek az évfordulóknak a megünneplésére házelnök úr engedélyével a parlament felsőházi termében 2018. március 19-én megrendezésre kerülő konferencia keretében kerülhet sor, amelyre a Magyarországi nemzetiségek bizottsága tisztelettel hívja és várja önöket. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.) A nemzetiségi egyenjogúságról szóló 1868. évi XLIV. törvénycikk, amelynek előkészítésében román, szerb, szlovák és szász képviselők is helyet kaptak, a korszak elveit követte, így szabályozta a községekben és a megyékben használt nemzetiségi nyelvet, lehetővé tette, hogy bárki anyanyelvén intézze a peres ügyeit, biztosította minden állampolgár számára, hogy a községi, megyei és állami hatóságokhoz anyanyelvén intézhessen beadványokat, illetve hogy a községi és megyei gyűléseken anyanyelvén szólalhasson fel, és ugyancsak új elemként került megfogalmazásra az egyesülési jog biztosítása bármely nemzetiségű állampolgár számára.Az elfogadott nemzetiségi törvény fogadtatása és megítélése nem volt egységes. A nemzetiségi vezetők ezt kevesellték, a teljes egyenjogúságra, autonómiára törekedtek, míg a magyar képviselők egy része azon a véleményen volt, hogy a törvény túl sok engedményt biztosít a nemzetiségek számára. (14.10)Ezt követően jogalkotási szempontból az aktuális politikai irányvonaltól függően vált a nemzetiségi jogok szabályozása megengedőbbé vagy éppen korlátozóvá. A korlátozó gyakorlat különösen 1875 után vált egyre inkább érvényesülő tendenciává. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem elegendő a jogalkotó jobbító szándéka, a jogalkotásnak megfelelő időben is kell történnie ahhoz, hogy annak pozitív hatása a mindennapi joggyakorlatban is érezhető legyen, és az érintettek körében is elfogadást nyerjen. Az ismert történelmi események miatt a rendszerváltásig kellett arra várni, hogy a polgári és politikai jogok 1989 utáni újraéledése, a társadalom szabadságigénye a nemzetiségek számára is meghozza a változást. A köztársaság megújított alkotmánya 68. §-ának (1) bekezdése kimondta: „A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők.” A (2) bekezdés pedig leszögezte, hogy a népszuverenitás elve alapján: „A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát.” Az alkotmány és a nemzetközi jog általánosabb elvei alapján 1993-ban fogadta el a parlament a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvényt, amelynek idén a 25. évfordulóját ünnepeljük. A törvény erényei közé sorolható többek között, hogy 7-ről 13-ra bővült a nemzetiségként elismert közösségek száma, létrejött a nemzetiségi önkormányzati rendszer, nemzetiségi intézmények alakulhattak, és ehhez költségvetési forrásokat is biztosított a kormányzat. A törvény rendelkezései lassították az asszimilációt. Felemelő számunkra, hogy mindezeket most nemzetiségi szószólóként a parlamentben mondhatom el, és hogy ezeknek az évfordulóknak a megünneplésére házelnök úr engedélyével a parlament felsőházi termében 2018. március 19-én megrendezésre kerülő konferencia keretében kerülhet sor, amelyre a Magyarországi nemzetiségek bizottsága tisztelettel hívja és várja önöket. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.) Az elfogadott nemzetiségi törvény fogadtatása és megítélése nem volt egységes. A nemzetiségi vezetők ezt kevesellték, a teljes egyenjogúságra, autonómiára törekedtek, míg a magyar képviselők egy része azon a véleményen volt, hogy a törvény túl sok engedményt biztosít a nemzetiségek számára. (14.10)Ezt követően jogalkotási szempontból az aktuális politikai irányvonaltól függően vált a nemzetiségi jogok szabályozása megengedőbbé vagy éppen korlátozóvá. A korlátozó gyakorlat különösen 1875 után vált egyre inkább érvényesülő tendenciává. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem elegendő a jogalkotó jobbító szándéka, a jogalkotásnak megfelelő időben is kell történnie ahhoz, hogy annak pozitív hatása a mindennapi joggyakorlatban is érezhető legyen, és az érintettek körében is elfogadást nyerjen. Az ismert történelmi események miatt a rendszerváltásig kellett arra várni, hogy a polgári és politikai jogok 1989 utáni újraéledése, a társadalom szabadságigénye a nemzetiségek számára is meghozza a változást. A köztársaság megújított alkotmánya 68. §-ának (1) bekezdése kimondta: „A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők.” A (2) bekezdés pedig leszögezte, hogy a népszuverenitás elve alapján: „A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát.” Az alkotmány és a nemzetközi jog általánosabb elvei alapján 1993-ban fogadta el a parlament a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvényt, amelynek idén a 25. évfordulóját ünnepeljük. A törvény erényei közé sorolható többek között, hogy 7-ről 13-ra bővült a nemzetiségként elismert közösségek száma, létrejött a nemzetiségi önkormányzati rendszer, nemzetiségi intézmények alakulhattak, és ehhez költségvetési forrásokat is biztosított a kormányzat. A törvény rendelkezései lassították az asszimilációt. Felemelő számunkra, hogy mindezeket most nemzetiségi szószólóként a parlamentben mondhatom el, és hogy ezeknek az évfordulóknak a megünneplésére házelnök úr engedélyével a parlament felsőházi termében 2018. március 19-én megrendezésre kerülő konferencia keretében kerülhet sor, amelyre a Magyarországi nemzetiségek bizottsága tisztelettel hívja és várja önöket. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.) (14.10)Ezt követően jogalkotási szempontból az aktuális politikai irányvonaltól függően vált a nemzetiségi jogok szabályozása megengedőbbé vagy éppen korlátozóvá. A korlátozó gyakorlat különösen 1875 után vált egyre inkább érvényesülő tendenciává. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem elegendő a jogalkotó jobbító szándéka, a jogalkotásnak megfelelő időben is kell történnie ahhoz, hogy annak pozitív hatása a mindennapi joggyakorlatban is érezhető legyen, és az érintettek körében is elfogadást nyerjen. Az ismert történelmi események miatt a rendszerváltásig kellett arra várni, hogy a polgári és politikai jogok 1989 utáni újraéledése, a társadalom szabadságigénye a nemzetiségek számára is meghozza a változást. A köztársaság megújított alkotmánya 68. §-ának (1) bekezdése kimondta: „A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők.” A (2) bekezdés pedig leszögezte, hogy a népszuverenitás elve alapján: „A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát.” Az alkotmány és a nemzetközi jog általánosabb elvei alapján 1993-ban fogadta el a parlament a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvényt, amelynek idén a 25. évfordulóját ünnepeljük. A törvény erényei közé sorolható többek között, hogy 7-ről 13-ra bővült a nemzetiségként elismert közösségek száma, létrejött a nemzetiségi önkormányzati rendszer, nemzetiségi intézmények alakulhattak, és ehhez költségvetési forrásokat is biztosított a kormányzat. A törvény rendelkezései lassították az asszimilációt. Felemelő számunkra, hogy mindezeket most nemzetiségi szószólóként a parlamentben mondhatom el, és hogy ezeknek az évfordulóknak a megünneplésére házelnök úr engedélyével a parlament felsőházi termében 2018. március 19-én megrendezésre kerülő konferencia keretében kerülhet sor, amelyre a Magyarországi nemzetiségek bizottsága tisztelettel hívja és várja önöket. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.) (14.10)Ezt követően jogalkotási szempontból az aktuális politikai irányvonaltól függően vált a nemzetiségi jogok szabályozása megengedőbbé vagy éppen korlátozóvá. A korlátozó gyakorlat különösen 1875 után vált egyre inkább érvényesülő tendenciává. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem elegendő a jogalkotó jobbító szándéka, a jogalkotásnak megfelelő időben is kell történnie ahhoz, hogy annak pozitív hatása a mindennapi joggyakorlatban is érezhető legyen, és az érintettek körében is elfogadást nyerjen. Az ismert történelmi események miatt a rendszerváltásig kellett arra várni, hogy a polgári és politikai jogok 1989 utáni újraéledése, a társadalom szabadságigénye a nemzetiségek számára is meghozza a változást. A köztársaság megújított alkotmánya 68. §-ának (1) bekezdése kimondta: „A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők.” A (2) bekezdés pedig leszögezte, hogy a népszuverenitás elve alapján: „A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát.” Az alkotmány és a nemzetközi jog általánosabb elvei alapján 1993-ban fogadta el a parlament a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvényt, amelynek idén a 25. évfordulóját ünnepeljük. A törvény erényei közé sorolható többek között, hogy 7-ről 13-ra bővült a nemzetiségként elismert közösségek száma, létrejött a nemzetiségi önkormányzati rendszer, nemzetiségi intézmények alakulhattak, és ehhez költségvetési forrásokat is biztosított a kormányzat. A törvény rendelkezései lassították az asszimilációt. Felemelő számunkra, hogy mindezeket most nemzetiségi szószólóként a parlamentben mondhatom el, és hogy ezeknek az évfordulóknak a megünneplésére házelnök úr engedélyével a parlament felsőházi termében 2018. március 19-én megrendezésre kerülő konferencia keretében kerülhet sor, amelyre a Magyarországi nemzetiségek bizottsága tisztelettel hívja és várja önöket. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.) Ezt követően jogalkotási szempontból az aktuális politikai irányvonaltól függően vált a nemzetiségi jogok szabályozása megengedőbbé vagy éppen korlátozóvá. A korlátozó gyakorlat különösen 1875 után vált egyre inkább érvényesülő tendenciává. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem elegendő a jogalkotó jobbító szándéka, a jogalkotásnak megfelelő időben is kell történnie ahhoz, hogy annak pozitív hatása a mindennapi joggyakorlatban is érezhető legyen, és az érintettek körében is elfogadást nyerjen. Az ismert történelmi események miatt a rendszerváltásig kellett arra várni, hogy a polgári és politikai jogok 1989 utáni újraéledése, a társadalom szabadságigénye a nemzetiségek számára is meghozza a változást. A köztársaság megújított alkotmánya 68. §-ának (1) bekezdése kimondta: „A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők.” A (2) bekezdés pedig leszögezte, hogy a népszuverenitás elve alapján: „A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát.” Az alkotmány és a nemzetközi jog általánosabb elvei alapján 1993-ban fogadta el a parlament a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvényt, amelynek idén a 25. évfordulóját ünnepeljük. A törvény erényei közé sorolható többek között, hogy 7-ről 13-ra bővült a nemzetiségként elismert közösségek száma, létrejött a nemzetiségi önkormányzati rendszer, nemzetiségi intézmények alakulhattak, és ehhez költségvetési forrásokat is biztosított a kormányzat. A törvény rendelkezései lassították az asszimilációt. Felemelő számunkra, hogy mindezeket most nemzetiségi szószólóként a parlamentben mondhatom el, és hogy ezeknek az évfordulóknak a megünneplésére házelnök úr engedélyével a parlament felsőházi termében 2018. március 19-én megrendezésre kerülő konferencia keretében kerülhet sor, amelyre a Magyarországi nemzetiségek bizottsága tisztelettel hívja és várja önöket. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.) Ezt követően jogalkotási szempontból az aktuális politikai irányvonaltól függően vált a nemzetiségi jogok szabályozása megengedőbbé vagy éppen korlátozóvá. A korlátozó gyakorlat különösen 1875 után vált egyre inkább érvényesülő tendenciává. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem elegendő a jogalkotó jobbító szándéka, a jogalkotásnak megfelelő időben is kell történnie ahhoz, hogy annak pozitív hatása a mindennapi joggyakorlatban is érezhető legyen, és az érintettek körében is elfogadást nyerjen. Az ismert történelmi események miatt a rendszerváltásig kellett arra várni, hogy a polgári és politikai jogok 1989 utáni újraéledése, a társadalom szabadságigénye a nemzetiségek számára is meghozza a változást. A köztársaság megújított alkotmánya 68. §-ának (1) bekezdése kimondta: „A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők.” A (2) bekezdés pedig leszögezte, hogy a népszuverenitás elve alapján: „A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát.” Az alkotmány és a nemzetközi jog általánosabb elvei alapján 1993-ban fogadta el a parlament a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvényt, amelynek idén a 25. évfordulóját ünnepeljük. A törvény erényei közé sorolható többek között, hogy 7-ről 13-ra bővült a nemzetiségként elismert közösségek száma, létrejött a nemzetiségi önkormányzati rendszer, nemzetiségi intézmények alakulhattak, és ehhez költségvetési forrásokat is biztosított a kormányzat. A törvény rendelkezései lassították az asszimilációt. Felemelő számunkra, hogy mindezeket most nemzetiségi szószólóként a parlamentben mondhatom el, és hogy ezeknek az évfordulóknak a megünneplésére házelnök úr engedélyével a parlament felsőházi termében 2018. március 19-én megrendezésre kerülő konferencia keretében kerülhet sor, amelyre a Magyarországi nemzetiségek bizottsága tisztelettel hívja és várja önöket. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.) Az ismert történelmi események miatt a rendszerváltásig kellett arra várni, hogy a polgári és politikai jogok 1989 utáni újraéledése, a társadalom szabadságigénye a nemzetiségek számára is meghozza a változást. A köztársaság megújított alkotmánya 68. §-ának (1) bekezdése kimondta: „A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők.” A (2) bekezdés pedig leszögezte, hogy a népszuverenitás elve alapján: „A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát.” Az alkotmány és a nemzetközi jog általánosabb elvei alapján 1993-ban fogadta el a parlament a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvényt, amelynek idén a 25. évfordulóját ünnepeljük. A törvény erényei közé sorolható többek között, hogy 7-ről 13-ra bővült a nemzetiségként elismert közösségek száma, létrejött a nemzetiségi önkormányzati rendszer, nemzetiségi intézmények alakulhattak, és ehhez költségvetési forrásokat is biztosított a kormányzat. A törvény rendelkezései lassították az asszimilációt. Felemelő számunkra, hogy mindezeket most nemzetiségi szószólóként a parlamentben mondhatom el, és hogy ezeknek az évfordulóknak a megünneplésére házelnök úr engedélyével a parlament felsőházi termében 2018. március 19-én megrendezésre kerülő konferencia keretében kerülhet sor, amelyre a Magyarországi nemzetiségek bizottsága tisztelettel hívja és várja önöket. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.) Az alkotmány és a nemzetközi jog általánosabb elvei alapján 1993-ban fogadta el a parlament a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvényt, amelynek idén a 25. évfordulóját ünnepeljük. A törvény erényei közé sorolható többek között, hogy 7-ről 13-ra bővült a nemzetiségként elismert közösségek száma, létrejött a nemzetiségi önkormányzati rendszer, nemzetiségi intézmények alakulhattak, és ehhez költségvetési forrásokat is biztosított a kormányzat. A törvény rendelkezései lassították az asszimilációt. Felemelő számunkra, hogy mindezeket most nemzetiségi szószólóként a parlamentben mondhatom el, és hogy ezeknek az évfordulóknak a megünneplésére házelnök úr engedélyével a parlament felsőházi termében 2018. március 19-én megrendezésre kerülő konferencia keretében kerülhet sor, amelyre a Magyarországi nemzetiségek bizottsága tisztelettel hívja és várja önöket. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.) Felemelő számunkra, hogy mindezeket most nemzetiségi szószólóként a parlamentben mondhatom el, és hogy ezeknek az évfordulóknak a megünneplésére házelnök úr engedélyével a parlament felsőházi termében 2018. március 19-én megrendezésre kerülő konferencia keretében kerülhet sor, amelyre a Magyarországi nemzetiségek bizottsága tisztelettel hívja és várja önöket. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)